Hét

Ott állt egy apró termetű asszony, éles vonásokkal. Elállta az utat, egyik kezét a polcra helyezve, amelyen a Webster hatalmas, leláncolt példánya nyugodott. A szótár mellett egy felirat figyelmeztetett: „Versenyek és rejtvények megoldásához a könyvtári könyvek használata tilos!”.

Elnéztem a nő válla fölött. Egy szavára sem figyeltem. Nem volt időm elmagyarázni neki. Ki kellett derítenem, hogy a férfi tényleg Somerville-e. Egyszerűen kikerültem a nőt.

Egy biztonsági őr, aki egy sámlin trónolt a terem bejáratánál, felnézett, ahogy elhaladtam mellette. Felemeltem a kezem, hogy jelezzem: nincs nálam könyv. Álmatagon bólintott. Átsiettem a nyilvános katalógusokhoz. Vagy egy tucat ember böngészte a kártyás fiókokat, és még néhányan álltak az információs pultnál. Egyikük sem volt Somerville.

Gyorsabban haladt nálam. Kirohantam az előtérbe, egy grandiózus csarnokba a főlépcső tetején (sötét freskók, faragott kőpadok, ízléses, aranyozott gyertyatartók), és tekintetem végigsöpört a zöld, jól kivilágított folyosón. Senki. Haboztam. Számos útvonal közül bármelyiket választhatta. Egy pillanatig egy helyben álltam, és abban bíztam, hogy valahonnan az épületből meghallom majd a márványpadlón kopogó, sietős léptek zaját. Minden csendes volt. Somerville nyilván krepptalpú cipőt visel.

Elbizonytalanodtam. Túl sok hely volt ebben a labirintusszerű palotában, ahol egy ember elbújhatott.

De mi elől? Miért fontos neki ennyire, hogy elkerüljön? Nem létezik, hogy nem hallotta meg, amikor a nevét kiáltottam. Vagy csak álmodtam volna, hogy láttam egyáltalán?

Lementem a lépcsőn, egyszerre három fokot átugorva, egyik kezemmel a tölgy korlátot söpörve. A félemeletnél megálltam, és lepillantottam az oszlopos balkonról az Astor-csarnok hatalmas terébe. A recepcióson és a biztonsági őrön kívül, akik mély beszélgetésbe merültek, nem volt ott senki. A terem úgy festett, mint valamelyik nagy hollywoodi filmeposz néptelen díszlete. Az Ötödik sugárútra nyíló, hatalmas bronzkapukat éjszakára bezárták. Egy rácsos ablakon át láttam a könyvtár kapuját őrző egyik kőoroszlán fejét az utca sárga fényében kirajzolódni.

Az esélyem, hogy megtaláljam Somerville-t, egyre halványult. Újra megmásztam a lépcsőket, áthaladtam az előcsarnokon, és ezúttal balra vettem az irányt, a zöld folyosóra. Ahogy befordultam, mozgást láttam a folyosó túlsó végén: valaki épp akkor tűnt el a sarkon túl, és a liftek felé haladt. Csak a retinámra égett utóképét láttam. Nem tudtam megállapítani, hogy Somerville volt-e. Futásnak eredtem, elhaladva a Műtárgyak és archívum bejárata előtt – a rácsos ajtó mögött ezúttal nem láttam fényt. Futva fordultam be a sarkon.

Megpördült, és riadtan nézett fel, ahogy lélekszakadva berontottam a liftek előterébe. Egy széles karimájú kalapot és hosszú, fekete kabátot viselő, szakállas, fiatal rabbi várakozott az alumíniumajtókkal szemközt. Amikor látta, hogy nem tervezem kirabolni, megnyugodva fordult el, habár továbbra is szorosan fogta vékony, műanyag aktatáskáját. A liftek kijelzőire pillantottam. Az egyik felvonó a pincében várakozott, a másik pedig éppen akkor ért fel a második emeletre. Levegő után kapkodva megkérdeztem a rabbit, hogy állt-e itt más is, amikor ő megérkezett. Nem felelt, még csak nem is nézett rám, csak a fejét ingatta jobbra-balra.

Visszagyalogoltam a folyosón a nyilvános katalógusokhoz, ekkor már többé-kevésbé belenyugodva, hogy Somerville-nek sikerült meglógnia előlem. Az információs pult felé tartottam: az volt a szándékom, hogy megkérdezzem, nem látott-e valamelyik könyvtáros egy kék zakót viselő férfit, aki sietve hagyta el az olvasótermet néhány perccel ezelőtt. De még mielőtt megszólalhattam volna, felismertem a modoros O’Rorke-ot, aki a csoportosulás közepén állt, kezét tweedzakója zsebébe rejtve, és az éles arcú nővel beszélt, aki az imént azzal vádolt, hogy megzavartam a könyvtár rendjét. Jobbnak láttam nem próbálkozni.

Éreztem tekintetüket a hátamon, ahogy mereven elhaladtam mellettük, és az előtérből jobbra fordultam, a központi olvasóterem északi csarnokába. Attól a csarnoktól, ahol én ültem az imént, ezt a részt nehéz tölgy válaszfal zárja el, amely a templomok szentélyrekesztőjére emlékeztet. E mögött zajlik a nehézkes munka: a könyvek kihordása a raktárból, és kiadásuk az olvasóknak. Ekkor hasított belém a felismerés, hogy Somerville-nek talán belépése van a személyzetnek fenntartott területekre: ez megmagyarázná, hogyan tudott ilyen hirtelen eltűnni. A kék zakós férfi igencsak jól kiismerte magát az épületben.

Lassan visszaindultam az északi csarnok központi folyosóján, és az arcokat fürkésztem az asztalokon sorakozó olvasólámpák egyen fényében. Mostanra azonban már hajlandó voltam beismerni, hogy tévedtem. Nem csoda, hiszen egész este Somerville járt az eszemben.

Ha nincs az az enyhén görnyedt hát és az a különös barázda a koponya alapjánál, kétlem, hogy egyáltalán feltűnt volna a kék zakós férfi. Jobban ismertem Somerville tarkóját, mint az arcát – amit sohasem sikerült pontosan felidéznem. Az üléseink során gyakran az ablakhoz ment, és kifelé nézett, mialatt beszéltem. Én pedig beszéd közben a tarkóját figyeltem. Néhány centivel a nyakszirtje fölött kiugró csontbarázda húzódott, ami kevés, maradék hajával borítva úgy nézett ki, mint egy szemöldök.

A kék zakós alak egyéb vonásait nem volt időm szemügyre venni.

A Helytörténet és genealógia terembe vezető ajtót kötéllel zárták el a látogatók elől. Elértem a csarnok végét.

Utolsó mentsvárként ellenőriztem a mikrofilmszobát, ahol egy tágas, nyitott térben, fa– és üvegkarámba összezsúfolva több tucat, műanyag leplekkel letakart, ormótlan mikrofilmolvasó állt. Csak kettőt használtak éppen: a hozzám közelebb esőt egy idősebb hölgy, aki elaludt a gép mellett; a másikat egy lány, fejét mélyen a képkereső fölé hajtva.

Kezét az irányítócsavarokon tartotta; csuklóját keskeny, zöld szalag díszítette. Alaposabban megnéztem a lányt, és próbáltam egy pillantást vetni az arcára. Volt benne valami. Ekkor töredéknyire elfordította a fejét, és a vetítő fénye így épp az arcélére esett.

Felismertem benne Somerville asszisztensét.

Szóval végig igazam volt. Nem csak képzelődtem.

Beléptem a letakart gépek közé, és odamentem a lányhoz.

– Helló, Penelope! – szólítottam meg szinte suttogva. A közelben állomásozó könyvtáros leste minden mozdulatomat.

A lány homlokát ráncolva, gondolataiba merülten felnézett. Aztán felismert, és őszintének tűnő meglepetés ült ki az arcára.

– Ez igazán különös – mondta. – Épp magára gondoltam. Alig egy perccel ezelőtt.

– Mit csinál itt?

– Anyagot gyűjtök dr. Somerville-nek.

– Mint mi mindannyian. Remélem, magát legalább megfizeti. – Az olvasóba fűzött mikrofilmre pillantottam. Penelope épp az Amerikai Klinikai Hipnózis Szövetség szakfolyóiratát olvasta. A kivetítőn látható cikk az

Antiszociális kényszerképzetek kezelése hipnotikus transzban címet viselte.

– Az én esetemen dolgozik? – kacagtam fel.

– Ugyan, dehogy! – Ő is nevetett, és a fejét rázta. Egy dús hajfürt sötét szárnyként hullott az arcába, kézfejével félresöpörte. – Dr. Somerville-nek a jövő héten egy szimpóziumon kell felszólalnia a Virginiai Egyetemen. Ő tartja a bevezető előadást. Csakhogy összekeverte a dátumokat, úgyhogy most az egészet kapkodva kell összeállítania.

– Miről szól az előadás?

– Dr. Somerville a „Tündérmesék, hipnózis és mélypszichológia” címet adta neki, ha tényleg tudni akarja.

– Tündérmesék? Mi köze ennek a hipnózishoz?

– Az igézet különböző aspektusai… vagy valami hasonló.

– Dr. Somerville nem maga végzi a kutatómunkát?

– Már megírta az előadást. Én csak a hivatkozásokat vetem össze, az idézeteket ellenőrzőm, ilyesmi. A doktor mostanában olyan elfoglalt. Ma este is kilencig fogadja a pácienseket, és ez már hetek óta így megy.

– Szóval most otthon van?

– Igen.

– Épp azt terveztem, hogy felhívom.

– Csak az üzenetrögzítő fogja felvenni. Mint már említettem, éppen pácienseket fogad.

– Akkor majd később próbálkozom.

Nem tudtam eldönteni, hogy higgyek-e neki. Szerettem volna szembesíteni vele, hogy láttam Somerville-t itt, a könyvtárban, alig öt perccel ezelőtt. De mi van, ha tévedtem? Nem akartam azt a benyomást kelteni, hogy megint hallucinálok. Lehet, hogy Penelope azt az utasítást kapta, hogy jelentsen Somerville-nek mindent, amit mondok. Talán valójában épp azért van itt, hogy szemmel tartson. Ma már nem egyszer éreztem úgy, hogy követnek. Egyszerűen túl sok lett volna véletlen egybeesésnek, hogy Penelopét itt találom.

– Miért nem tart egy kis szünetet, és tart velem, hogy igyunk valamit? Elmesélhetné, hogy milyen egy hipnotizőr famulusának lenni.

Álltam ott, és mosolyogtam rá. Az ajánlat vakmerő volt és bumfordi, de jó néhány éve már, hogy utoljára randevúra hívtam egy lányt.

Tétován elfordult, és a mikrofilmolvasóra pillantott.

– Maradt még egy kis munkám, de azt hiszem, ráér – mondta végül.

– Úgy értem, persze! Örömmel.

Kikapcsolta a vetítőt, és a retiküljéért nyúlt. Felsegítettem a kabátját, egy földig érő, ezüstrókával szegett, sötétzöld bőr „dominót”. Nem az a fajta darab volt, amit egy recepciós fizetéséből vásárol az ember.

– Nem hozza magával a jegyzeteit? – kérdeztem.

– Visszajövök még. Itt leszek, amíg be nem zár a könyvtár. A doktor ma estére várja az egész anyagot.

– Remélem, fizeti a túlórát – jegyeztem meg, és karon fogtam a lányt.

A Blue Bar egyik sarkában ültünk, az Algonquin Hotelben, és szódával felöntött whiskyt iszogattunk. Eleinte egy kicsit kényelmetlen volt a helyzet. Nem tudtam biztosan, hogy Penelope mennyit tud rólam. Szerettem volna nekiszegezni a kérdést, hogy Somerville szokott-e beszélni vele a pácienseiről, vagy hogy látta-e már az aktáimat – de a lány már így is előnyben volt, és nem akartam még jobban kiszolgáltatni magam.

Túl sokat kérdezett: a vidéki életről, a munkámról, Annáról. Unalmas kérdéseket tett fel, amelyekre – gyanítottam – már amúgy is tudta a választ.

És csak jöttek az újabb és újabb kérdések: a családomról, a múltamról…

– Meglátogatod őket néha Floridában?

– Jártál már valaha Floridában?

– Oké – mosolyogott, de a szája sarka hamar lefelé görbült. – De komolyan, nem tartod velük a kapcsolatot?

– Néha az embernek el kell szakadnia. Mielőtt szorul a hurok. Nem mondhatnám, hogy különösebben zavar. Csak nem gondolok rá.

– Soha?

– Soha.

– De időnként biztosan eszedbe jutnak! Nem látsz olyasmit, ami hirtelen eszedbe juttatja, hogy miket csináltál… réges-régen, amikor még gyerek voltál? Biztos előfordul!

– Nem valami fényes az emlékezőtehetségem. Nem mintha sok emlékeznivalóm lenne. Te hány éves vagy? Huszonkettő, huszonhárom?

– Huszonöt. Minimum. – Lenézett, és játszadozni kezdett a jégkockákkal a pohara alján.

– És te meg szoktad látogatni a szüléidét?

– Árva vagyok. A szüleim meghaltak egy autóbalesetben, amikor tizenkét éves voltam. Ezt ritkán osztom meg másokkal, de dr. Somerville a törvényes gyámapám.

Csak bámultam rá, mert nem tudtam, mit mondhatnék.

– Vele élsz, a házában? – Fogalmam sem volt, mit kérdezzek. A magabiztossága nyugtalanított. Úgy éreztem, mintha rám erőltette volna ezt az információt, és valami szándéka lenne vele.

– A doktor nem akarja, hogy a páciensei megtudják. Te sem mondod el, ugye?

– Kinek mondanám el?

– Hát neki.

– Nem mondom el, ígérem. Miről jutottam eszedbe a könyvtárban? – kérdeztem. Ideje volt témát váltani.

– Ó, az? Csak valami, amit a doktor jegyzeteiben olvastam. Mit gondolsz, igyák még egyet?

– Igen. Mindenképpen. – Intettem a pincérnek, hogy hozzon még két whiskyt.

– Nem fogom tudni élesre állítani a mikrofilmet – jegyezte meg.

– Tényleg vissza kell menned a könyvtárba?

– A doktornak mindenképp kellenek a jegyzetek, még ma este. Számít rám.

– És mi lenne, ha felhívnád később, amikor már működik a telefon, és megmondanád neki, hogy elhívtak vacsorázni?

– Ez nem így működik! Ez a munkám! Az, hogy Somerville a gyámom, még nem jelenti azt, hogy… – szakította félbe a mondandóját. – Ne haragudj! Köszönöm, hogy megkérdezted.

– Majd máskor?

Bólintott, de nem mondott semmit.

– Szóval mondd csak, mi volt azokban a jegyzetekben?

– Csak egy lábjegyzet a regressziódról, amit tegnap írt bele az előadásába. Fawcett ezredesről.

– Akkor nem érdekel.

– Azt mondja, egyedülálló példája a történelmi regressziónak.

– Nézd, tényleg nem érdekel. Elegem van, torkig vagyok ezzel az egésszel! Emiatt akartam felhívni a gyámodat. Épp itt az ideje véget vetni ennek. Megmondom neki, hogy otthagyom a terápiát.

Hosszan hallgattunk. Aztán így szólt:

– Én a helyedben adnék neki még egy esélyt. Dr. Somerville igazi lángelme. Segíthet rajtad; tudom, hogy így van. Tudod, mit mondanak: amíg az orvos és a páciense nem jelentenek problémát egymásnak, addig nem is fognak megoldásra jutni.

– Nem Somerville a problémám, hanem a módszerei. Hacsak én nem váltam problémává az ő számára. Ez a helyzet?

Penelope habozott.

– Nem nagyon beszélt rólad – mondta végül. – De én nem aggódnék emiatt… mármint a regressziós terápia miatt. Része a folyamatnak. A doktor tudja, hogy mit csinál. Higgy nekem! Senki sem várja, hogy bármi mellett elkötelezd magad.

Meg akartam kérdezni: az is a „folyamat része” volt, mikor őt a könyvtárba küldték, hogy rajtam tartsa a szemét? De csak azt gondolta volna, hogy paranoiás vagyok. Szerettem volna elkerülni, hogy ez a lány bármilyen módon betegnek tartson.

Megitta az utolsó korty whiskyjét. Meglepve nyugtáztam, mennyire nem akarom, hogy elmenjen. Próbáltam kiagyalni valamit, amivel életben tarthatom a beszélgetést, de addigra már elvesztette minden lendületét. Úgy tűnt, hogy már hosszú ideje egyikünk sem szólalt meg. Csak ültünk, és bámultuk egymást az asztal két oldalán.

– Furcsán tudsz nézni az emberre, tudtad? – mondta derűs, de bizonytalan hangon. – Mintha a tekinteted nem tudná befogadni…

– Most nem látok mást, csak téged.

Elmosolyodott, szája résnyire kinyílt, felfedve nyelve nedves hegyét az ajkai között. A bár félhomályában a nyelv húsosnak tűnt, kéknek, mint egy zúzódásnyom; akár egy kiskutya nyelve.

A torkom kiszáradt. Abban a pillanatban annyira kívántam, hogy attól féltem, elájulok. Tudtam, hogy mit akarok tőle. De nem volt szabad megtörténnie. Kötelességemnek éreztem megvédeni attól, amit tettünk; a bűntől, amit álmaimban már elkövettünk. Az asztal peremébe kapaszkodtam, nehogy elveszítsem az egyensúlyomat.

– Valami baj van? Nem érzed jól magad? – Átnyúlt az asztalon, és megérintette a kezemet.

– Jól vagyok, csak… meleg van itt. Egy kis levegő majd helyrehoz.

– Amúgy is vissza kell mennem a könyvtárba. – Lassan, szinte vonakodva húzta vissza a kezét. Megragadtam, és fogva tartottam zöld szalaggal átkötött, vékony csuklóját. Olyan erősen szorítottam meg, hogy amikor végül elengedtem, a kezem méregvörös nyomokat hagyott a bőrén.

– Mit csinálsz? – nevetett rémülten. – Ez nagyon fájt!

– Hogy én mit csinálok? Te mit csinálsz?

– Mennem kell. – Hátratolta a székét, és felállt. – Látlak majd hétfőn a doktornál?

Nem tudtam válaszolni. Fogalmam sem volt.